Megindult vontatottan a lelkileg megtört menet,
Mindenki tudta, hogy ez az út, a halálba vezet!
Kitéptem volna magam ebből a tömegből,
Undorodtam, s féltem minden felsőbb rendűtől!

De nincs erőm, s hatalmam e földi hatalom felett,
Így kínlódva masírozok tovább, amíg csak lehet!
A szél feltámadt, óriás esőcseppek áztatták arcom,
Térdig gázoltunk a véres sárban, míg fel nem tűnt egy sírhalom!

Az utat megcsonkított hullák ezrei szegélyezik,
Itt még a tócsákban is gyilkos ösztön rejtezik!
A köd, halotti fátyolként borult a rideg, kihalt tájra,
A köd mi hirtelen a végzetünket szemünk elé tárja!

Ekkor megéreztük a bűzt, mely már ismerős volt nekünk,
A temetetlen rothadó hulla szaga, a pestis szagával vegyült!
Lábam remegni, szemem könnyezni kezdett,
De életemben már egybe forrt, a kezdet és a végzet!

Feltárult előttem jövőm, s közelgő halálom titka,
A sors nem olyan kegyes, hogy imáimat végig hallgassa!
Minden léptem egyre távolabb visz családomtól,
S egyre közelebb értelmetlen halálomhoz!

Egy emberhúsra éhes tátongó gödör, mit szemem lát,
A mélyből, a sötét halál felém, és értem kiált!
Értem, ki immár, e gödör szélén megtörve állok,
Én, ki az életemtől, már semmit sem várok!

Felemelem fejem, bár nehéz, mint az ólom,
Hóhéraim nézem, s őket szinte szánom!
Mert emberként megvetném alantas tettükért,
S imádkoznék eltékozolt, kárhozott lelkükért!

Nekem ugyan, már mindegy lesz az utolsó ítélet,
Hogy nekik nem lesz se megbocsátás, se kímélet!
Hogy éltük árnyas és szentségtelen,
De ők még belül vannak az életen!

Ekkor nézem csak gyilkosom szemét és arcát,
Ahogy rám emeli fegyverét, és lelkem felkiált!
Mert maradni akarok e kies léten, e világon,
Mert szeretni akarom még fiam, s leányom!

Csattan a závár, hallok hangot, sivítót,
Nem akarom látni, a nekem röppenő golyót!
Csupa sikoly a test, a lélek,
Tudatom kiszökik: Már nem félek!

Elköszönök mindentől, elhagyom, zuhanó testem,
Mögöttem az élet, melynek immár, a végére értem!
Már csak egyet kérdez, lassan hunyó tudatom:
Végemért ki felelős; melyik hatalom???